Görögország, Spanyolország, és Itália. Idén bebizonyítottam a mediterrán országok iránti elfogultságom. Miután hivatalosan is véget ért a szerződésem a Disneyvel, elkezdtem kihasználni a lehetőségét annak, hogy Európa közepén maradtam. Tisztában voltam vele viszont, hogy nehéz lesz megszokni újra itthon. Tehát akit még mindig érdekel, hogyan lehet kijutni vagy egyszerűen hogy milyen egy ilyen munka/élet, bátran kérdezzen! Egy biztos: sokat nem veszíthetsz, és egy örök életre szóló élményben lehet részed amellett, hogy tanulsz, világot látsz, a legtöbb különböző nemzetiséggel ismerkedhetsz meg és nem utolsó sorban, jól kereshetsz.
Amilyen jó dolog kipróbálni és pár évet dolgozni egy ilyen úszó óriáson, olyan jó érzés utána elszakadni tőle, és rádöbbenni, mennyi más lehetőség van a világban. Adhat egy biztos hátteret mind anyagilag, mind szakmailag.
Bár nem egyszerű, visszaszokni a magyar viszonyokhoz, még is úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Eljutottam a Meteora-hoz Görögországba, amit már egy ideje terveztem, valamint tavasszal elhatároztam, hogy végigjárom az El Camino-t.
Új érzések fogtak el, amiket nem tudtam összehasonlítani az eddig tapasztaltakkal. A Camino de Santiago hivatalosan egy zarándok út, amit ma már nem csak vallásosak gyalogolnak végig. A cél Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab sírját őrzik. 1993 óta az UNESCO világörökségi listájára is felkerült és a harmadik helyen áll a keresztény zarándok utak között Róma és Jeruzsálem után.
A legszebb ezen az úton, hogy mindenkinek van egy motivációja, amiért végig járja. Amikor én eldöntöttem, hogy megyek, az első kérdések között arra voltak kíváncsiak, hogy egyedül indulok-e. Természetesen ilyenkor arra asszociálnak az emberek, hogy egy hónapon keresztül gyalogolni egy ismeretlen országban, veszélyes és unalmas lehet. Biztosíthatlak benneteket, hogy egyik sem igaz! Nem veszélyes egyáltalán és mindig van társaság. Az északi utat választottam, ami Baszkföldön, Kantábrián, Asztúrián és Galícián visz keresztül többnyire a tengerparton. Az út fizikailag keményebb kihívásokkal bír, mint bármelyik másik. Két fő oka van annak, hogy ezt az utat választottam: a lenyűgöző természet valamint a kevésbé felkapott ismeretség.
Az első nap után már minden egyes porcikámban éreztem azt a bizonyos izomlázat, ami körülbelül másfél hét múlva múlt el. Leredukálódott az igényküszöb is, a nap legfontosabb kérdései a következők voltak: Hol fogok ma este aludni? Mit fogok enni? Ki tudom-e mosni a ruhám és meg is fog-e száradni?
Amikor a hátizsákomba pakoltam, jól meg kellett gondolni, mit viszek magammal. Mivel nem tudtam, mire számítsak, ezért egy kicsivel nehezebb is lett a táskám az ajánlottnál. Aztán úgy voltam vele, majd én is átélem azt az érzést, amikor egyes szállásokon otthagyok a táskámból valamit, amiről biztosan tudom, nem lesz rá szükségem. Így is lett. Egy szuper érzés, megszabadulni tárgyaktól, amik feleslegesek.
Fizikailag egy igen megterhelő túra ez. Hiszen, ki az aki 30-35 napon keresztül 25-30 km-ereket gyalogol? Na meg erre mégis hogyan lehet felkészülni? Én azt mondom, sehogy. Viszont a szervezet hozzászokik, olyan lesz mint egy napi rutin. Én már szabályosan rosszul éreztem magam, amikor a reggeli után valami miatt nem indulhattam. Ez szerencsére körülbelül csak kétszer fordult elő. Viszont beérve Santiagoba furcsa volt leállni, egy két napig még erősen élt bennem a gyaloglás, így a várost jártuk körbe többször, kilométerhiányban szenvedve.
Szerencsére úgy tudtam alakítani az otthoni dolgokat, hogy nem kellett hazasietnem se munka se más miatt, így sikerült ezt a hosszú utat Muxia-ban befejeznem, Finisterren keresztül. Bidartból indultam (egy nappal Irun előt) így ha a kilométerek nem csalnak akkor összesen 1000 km-t gyalogoltam 35 napban. Megmondom őszintén, nem nagyon tudtam elképzelni ezt a távolságot, és nem is nagyon tudtam felfogni. Nem ez volt a fontos, hanem maga az út és az átélt pillanatok. Amik a maguk egyszerűségével kiszínezték az én caminom. Nagy ajándékokat kaptam, napról napra, amik ráébresztettek arra, hogy ezeket az ajándékokat otthon is megkapom, nap, mint nap. Hiszen az egész életünk egy Camino. Csak otthon sokkal nehezebb ezeket észrevenni, mint ezen a zarándokúton.
Azt mondják, egy camino mindenképp megváltoztatja az embert... én még nem jöttem rá, mi az, ami más lett, mindenesetre életre szóló élményeket kaptam.
Következő bejegyzésemben leírok majd néhány kalandos történetet. Például hogy az első nap, majdnem kint ragadtam Párizsban, vagy hogy milyen volt amikor bezártak egy kolostorba...stb..
Addig is legyetek jók! ;)
DEtti:)
Az első nap után már minden egyes porcikámban éreztem azt a bizonyos izomlázat, ami körülbelül másfél hét múlva múlt el. Leredukálódott az igényküszöb is, a nap legfontosabb kérdései a következők voltak: Hol fogok ma este aludni? Mit fogok enni? Ki tudom-e mosni a ruhám és meg is fog-e száradni?
Amikor a hátizsákomba pakoltam, jól meg kellett gondolni, mit viszek magammal. Mivel nem tudtam, mire számítsak, ezért egy kicsivel nehezebb is lett a táskám az ajánlottnál. Aztán úgy voltam vele, majd én is átélem azt az érzést, amikor egyes szállásokon otthagyok a táskámból valamit, amiről biztosan tudom, nem lesz rá szükségem. Így is lett. Egy szuper érzés, megszabadulni tárgyaktól, amik feleslegesek.
Fizikailag egy igen megterhelő túra ez. Hiszen, ki az aki 30-35 napon keresztül 25-30 km-ereket gyalogol? Na meg erre mégis hogyan lehet felkészülni? Én azt mondom, sehogy. Viszont a szervezet hozzászokik, olyan lesz mint egy napi rutin. Én már szabályosan rosszul éreztem magam, amikor a reggeli után valami miatt nem indulhattam. Ez szerencsére körülbelül csak kétszer fordult elő. Viszont beérve Santiagoba furcsa volt leállni, egy két napig még erősen élt bennem a gyaloglás, így a várost jártuk körbe többször, kilométerhiányban szenvedve.
Szerencsére úgy tudtam alakítani az otthoni dolgokat, hogy nem kellett hazasietnem se munka se más miatt, így sikerült ezt a hosszú utat Muxia-ban befejeznem, Finisterren keresztül. Bidartból indultam (egy nappal Irun előt) így ha a kilométerek nem csalnak akkor összesen 1000 km-t gyalogoltam 35 napban. Megmondom őszintén, nem nagyon tudtam elképzelni ezt a távolságot, és nem is nagyon tudtam felfogni. Nem ez volt a fontos, hanem maga az út és az átélt pillanatok. Amik a maguk egyszerűségével kiszínezték az én caminom. Nagy ajándékokat kaptam, napról napra, amik ráébresztettek arra, hogy ezeket az ajándékokat otthon is megkapom, nap, mint nap. Hiszen az egész életünk egy Camino. Csak otthon sokkal nehezebb ezeket észrevenni, mint ezen a zarándokúton.
Azt mondják, egy camino mindenképp megváltoztatja az embert... én még nem jöttem rá, mi az, ami más lett, mindenesetre életre szóló élményeket kaptam.
Következő bejegyzésemben leírok majd néhány kalandos történetet. Például hogy az első nap, majdnem kint ragadtam Párizsban, vagy hogy milyen volt amikor bezártak egy kolostorba...stb..
Addig is legyetek jók! ;)
DEtti:)
