2016. május 17., kedd

Negyed évszázadosan a fedélzeten!

Kedves Hűseges blogolvasók!

Kicsit megkésve bár, de végre tudok szakítani időt arra ami igazán örömmel tölt el. Írni a blogomat, hiszen így megoszthatom élményeimet, tapasztalataimat mindazzal akit érdekel és megfogalmazhatom itt mindazt, amit érzek, ami bennem van, sőt írás közben még a kérdéseimre gondjaimra is oly sokszor kapok választ. Valahogy a gondolatok és a “begépelés” nyomán mintha több minden lenne mögötte, mint az ami valójában. Azért próbálom átadni maximálisan amit szeretnék.

Szóval a business az elindult, elég keményen kezdődött, mint ahogy vártam. Nem maga a fizikális munka a nehéz, hanem mentálisan és érzelmileg belerázódni ebbe a környezetbe. Kezdve azzal, hogy 3 héten belül a legeslegjobb fej munkatársak hazamentek, szerződésük befejeződött, és többük nem is tervez visszajönni, ami elszomorító, ha önző vagyok, de ugyanakkor boldogító is, hiszen mind tudjuk, ez az élet nem az amit egymásnak szeretnénk, ez nem egy életcél sem, ugyhogy az első hónapban vegyes érzések irányították a hangultomat elég erőteljesen. És egy picit furcsán is éreztem magam, mit is keresek itt megint? Pár hét után megkaptam az egy éves kitűzőmet a cégtől ami elismerő de furcsa érzés is volt egyben. Ez az első munkahelyem ahol legalább egy évet eltöltöttem. Elgondolkodtatott rendesen, kemény kérdéseket hozott fel bennem a személyiségemet és a jövőmet illetően. Megfogalmazódott bennem egy “szép volt, jó volt, elég volt” érzés, itt az ideje, hogy most már tényleg a jövőmmel foglalkozzak.

Ebben a lassan két hónapban, szintén volt szerencsém élményekben, anélkül mondjuk nem is lehetne nagyon élvezni. Búvárkodtunk, 12 m mélyen, talán nem is lehet leírni megfelelő szavakkal. Amit láttunk, az a víz alatti paradicsom. Színes élővilág, száz féle színes kisebb nagyobb halak, még egy nagyobb teknős is üdvözölve minket elúszott mellettünk, és ez még mind semmi. Meglepetések sorozata tárul elénk. Ennek az élménynek köszönhetően bakancslistámra került a búvárjogsi megszerzése is.

Kubai menekültek megmentésében is “részt vehettünk”, mégha sajnáltuk is őket, mivel az amerikai parti őrség kezére kerültek az akció után, jó érzés volt látni, hogy a Disney Fantasy dolgozói maximálisan toppon vannak ilyen téren is. Megerősítette a biztonságérzetét a vendégseregnek de valahol legmélyen a miénket is.

Tortola legmagasabb pontján is jártunk a Nemzeti Parkban ami egy igazi, filmbe illő esőerdő óriáspókokkal, óriáspókhálókkal, hatalmas füge fákkal, és különféle pálmákkal. Jamaica-ban még rengeteg tervünk van, egy kicsit sem kis sziget, ellenben van rendesen látnivaló. Nagy Kajmán Sziget egy rendkívül drága hely, de nagyon hangulatos. A házak, épületek stílusa nagyon egyedi és barátságos. Cozumel, mexicói sziget, maradt a kedvenc, rendkívül ólcsó ellenben természeti szépségeiben rendkívül gazdag.

Ami számomra rendkívül tanulságos marad, szembesülni az ezeken a szigeteken élők becsületével majd megtapasztalni a saját bőrünkön többször is. Európai fejjel gondolkodva, ha valaki elhagy egy telefont, fényképezőgépet vagy bármilyen értékesebb dolgot, azt teljes mértékben eltűntnek nyilvánítjuk és keresztet vetünk rá. Főleg egy ilyen idegen környezetben teljesen más nemzetiséggel körülvéve. Hadd világosítsalak fel most titeket ezekről a kultúrában talán picit szegényesebb, de annál nagyobb becsülettel és tiszteséggel rendelkező gazdaságilag hátrányban szenvedő emberekről. Kétszer is előfordult, hogy két különböző szigeten, egy egy barátom elveszítette, a taxiban hagyta értékét. Mindkét esetben, az értékek visszajutottak gazdájukhoz épségben, több hét elteltével. A taxis névjegykártyáknak és a kapcsolatoknak, kommunikációnak köszönhetően de nagyrészt, a helybéliek tisztességes mivoltuk miatt. Hatalmas leckék ezek, finoman de határozottan húznak vissza a földre minket, az egekbe szálló gondolatainktól, hogy lépésről lépésre kikristályosítsák szemünkben a Földünkről elképzelt képet.

25. szülinapomat a fedélzeten töltve, nem számítottam nagyon semmi extra nagy ünneplésre, és a helyzet az, nem is úgy alakult ahogy számítottam. De a végére megszépült, és az ünnepi “kívánságom” is pozitív irányban indult el. Megleptem a remy csapatot egy közös fényképekből összeállított bekeretezett montázzsal valamint egy üzenettel az egész csapat számára. Életemben talán az eddigi legérthetetlenebb az a mentális környezet ami most körülvesz. Nem volt még eddig “szerencsém” ilyen érzelmi nehézségekkel együtt dolgozni, még akkor sem, ha az elején eldöntöttem, hogy ide a munka miatt jöttem és nem szórakozni. Ez a fájdalmasan erős érzés nem múlt még el, és valószínűleg nem is fog a szerződésem végéig, talán enyhült egy picit főnök váltás miatt. Az amikor a szivem azt diktálja, minden megoldódik idővel, bízzak a Jóstenben, továbbra is legyek bizakodó és pozitív, legyek vidám és segítőkész, és értsem meg minden rossz szándékú és ellenséges indítványozást. Az eszem ellenben azt diktálja, nyissam ki a számat és őszintén, még ha nem is okoz semmiféle változást, álljak ki az igazamért. Mégha enyhe úton próbálkoztam is ezzel, nagy változást sajnos nem okozott, nem adom fel, van még egy kis időm szerződésem végéig. Valószínűleg csak nekem ilyen fontos mindez, hogy ez a kis csapat legyen egy erős ahogy eddig mindig a múltban, ne legyen ennyi ellenségeskedés. Mindenből tanul az ember igaz, és erősödik az érzésekben de legfőképp a hitben. Azért több apró jó dolog is történt szülinapomkor. Volt lehetőségem segíteni elkészíteni a tortámat, ami egy igazán finom Paris-Breast praline-képviselőfánkos mogyorókrémes tradicionális francia desszert. A munkatársak is nagyon kedvesek voltak, felköszöntöttek, és csaptunk egy kis lazább közös vacsorát is.

Ilyesztő ez a 25 éves kor, 18 évesen azt hittem, ekkora már elérek egy bizonyos pontra, hogy valamit tehetek az asztalra, nem feltétlen ház, kocsi, család…. 7 év eltelt, és ha azt vesszük, dolgoztam, tanultam egy keveset és világotjártam. Nem túlságosan jövőépítően hangzik mindez, viszont ebben a hét évben 100%-osan kimondhatom hogy boldog voltam, és semmit egy percig sem bántam meg. Egyik lépésemet sem, és erre büszke vagyok. Úgy érzem, minden csak a javamra vált a végén, minden jóbol rosszból tanulhattam, erősödhettem. Az ember mondjuk élete végéig tanul, és ez így csodálatos. Most elértem arra a pontra, hogy teljesen újat tapasztalhassak, hogy felfrissítsem magamat, az agysejtjeimet, ha most nem lépek semmit, az lenne egyféle elkényelmesedés, hiszen a könnyebb utat választanám. Na ez nem én vagyok! : )

Biztos van amit még leírnék, de most nem jut eszembe, majd a folytatásban. Hadd fejezzem be egy Walt Disney idézettel:
“Nem tekintgetünk sokáig a múltba. Megyünk tovább előre, új kapukat tárunk ki, új dolgokat teszünk, mert kíváncsiak vagyunk, és a kíváncsiság vezet új utakra minket.”  - Walt Disney


PusziPacsi

2016. március 24., csütörtök

Back to the business;)

Sziasztok!

Budapest Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér - ismét. Eljött a következő fejezetem ideje is, holnap már a Fantasy-n dolgozok, viszont egy új pozícióban a Remyben demi chef d' rang-ként.

Nem túl jó így elindulni, a Húsvét kellős közepén, egy dolgot viszont már megtanultam az évek során. Nem lehet minden tökéletesen úgy, ahogy szeretném, mindennek ára van, mérlegelni kell.
Mondjuk így bő két hónap után, jó lesz végre dolgozni. Az a piszok jó az egészben, hogy ha nem is egy család-emberbarát a hajós élet, adott a lehetőség ötletelni, tervezni, vágyakat megvalósítani és utazni. Hihetetlen jó dolog utazni és az mindig az is marad! sosem fogom megunni, az tuti. 

Egy élménydús igazi kéthetes vakáción vagyok túl, egy kis hegyi kaland Ómassán és egy görög hosszúhétvége Athénban. Hiába az otthon töltött idő lehet csodálatosan szép, pihenni is lehet sokat és az a hely ahol igazán jól érezzük magunkat, de kikapcsolódni csakis úgy lehet, ha elutazunk egy teljesen idegen vagy nagyon ritkán látogatott környezetbe. Az esetleges gondolatok, amik lekötik a figyelmet, háttérbe tudnak szorulni egy új helyen, csak egy olyan üzenetet kell küldenünk az agynak, hogy ennyi, stop, vakáció van! Egy kis adrenalin is segíthet, felpezsdít, felfrissít és tudományosan is igazolt, hogy hosszítja az életkort. ;) Főleg egy skydiving, ami még az arcbőrt is felfrissíti, fiatalítja. 

Nagyon furcsa, most nincs meg ugyan az az érzésem, mint ezelőtt. Olyan semleges most minden, lehet mert még iszonyatosan álmos vagyok, és fel sem fogtam igazán, Parov Stelar és Sia azért segítenek hogy felébredjek. 

Majd jelentkezem hamarosan, amint elindult a business. ;)

'Life begins at the end of your comfort zone.'

PusziPacsi
DEtti:)

2016. február 26., péntek

Les petite vacances

Kedves Blogolvasó!

Már februárt írunk, pár hete itthon vagyok Magyarországon. Ennél jobb alkalmat nem is kaphattam volna arra, hogy kényelmesen, nyugodtan átgondolhassam a jövőm hova-továbbját és kiélvezhessem nyugodt felelősség mentes napjaimat.

A Fantasyn, amint vissza kerültem a lenti részre, éreztem hogy folyamatosan megy ki az energiám. Tudatában voltam annak, hogy mi vár rám és azzal is, milyen érzések keringenek majd bennem. Nehéz volt. Nehéz volt egy olyan jó közegű jó időbeosztású munkakörből visszaállni egy teljesen ellentétes ritmusú helyre. sajnos nem tudtam már annyira élvezni, viszont a barátok jelenléte elfelejtette velem mindezt. Végigvittünk egy karácsonyi és egy szilveszteri hetet, amik egy kicsit sem voltak könnyűek, ezt a ledolgozott óránk számaiban is éreztük. Én már beadtam a kérelmemet hogy korábban hazamehessek, aminek a válaszát csak húzták és húzták. Okként személyes családi ügyet írtam, méghozzá kis Borkánk (unokahúgom, bátyámék kislánya) születését. Semmi más nem érdekelt már csak hogy hazajussak. Minden nap úgy keltem fel, hogy na ma mi lesz, megkapom a választ vagy nem? Sajnos akár hányszor kérdeztem a főnököt, nem tudott még semmi biztosat mondani, ugyanis még nem tudták, mennyien jönnek vissza és hogy így hazaengedhetnek-e. Valószínű ebben a bizonytalanságban is csak veszítettem az energiámból.... Ráadásul az idő is igen télies lett floridai viszonylatban tehát plusz 10 fok körül mozgott a hőmérséklet és leginkább szeles esős idő jellemezte a napokat. A híres Star Wars is elindult a hajón, aminek az ott dolgozók legendás részese lehettek.

Az egyik szerdai este, mikor már kezdtem lemondani az ahét szombati hazautazásomról, kedves főnököm magához hívott és közölte, hogy mehetek haza. Csak azért nem tudtam sírni, mert már dolgoztunk, viszont onnantól kezdve már nem érdekelt semmi. Úgy értem, mindent megcsináltam, amit kell, amit elvártak, de gondolatban már a repülőn ültem az óceán felett. Ezt az érzést fokozta az a hír, amire másnap keltem. Megszületett Borka baba! ettől a naptól fogva már csak azon voltam, hogy minden fontos dolgot elintézzek még. Szombaton már utaztam is haza, úgy hogy az otthoniak többsége nem is sejtette.
Ha valaki Lufthansa-val tervez utazni, számoljon plusz egy nap csúszással minimum.....nekem eddig mindig volt egy kis kaland. Most például törölték Frankfurtból a járatomat Budapestre, így egy fél nappal később értem haza.
Viszont már ez sem érdekelt....boldog voltam. Tudtam, hogy most az én szabadságom következik, és akármennyire is fáradt voltam vagy szét fagytam Frankfurtban, nem érdekelt. 
Kedves volt föci tanáromék felajánlották hogy hazavisznek bármi áron is, így miután értesítettem őket a késésemről, a megbeszélt esti órában vártak rám Budapesten. 
Hazáig aludtam, bátyám meg már várt otthon, és elbüszkélkedett mind ennek a négy hónapnak a fejleményeivel. Elsősorban a kis Picit néztük meg, majd a lakrészük alapos átvizsgálása következett, ami az ő fáradtságos munkájuk által valósult meg. 
Otthon lenni olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Az első hetek legalább is. 
Elég gyorsan elkezdett foglalkoztatani a jövőm, a hova-tovább és mit-hogyan. Egy két nyugodt hét után azzal keltem és azzal feküdtem minden egyes áldott nap hogy munkát kerestem, önéletrajzokat küldtem és motivációs leveleket írtam. Tanácstalan voltam atéren is, hogy mégis hol szeretném folytatni. Olyannyira döntésképtelen állapot uralkodott felelttem, hogy egyik alkalommal még azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen chipset vegyek. Ez most komoly. Nagy szomorúság tört rám, ilyet nemigen éreztem eddig. Két interjún is részt vettem, Budapesten, elég szuper helyeken, és mindkettő helyről úgy távoztam, hogy a sírás kerülgetett, holott elég pozitívan álltak hozzám. Nem tudtam megfogalmazni miért.
Most kezdtem el érezni azt, hogy annyi munkahelyen jártam már, és nem áll szándékomban új helyre menni megint. Kicsit elegem lett az örökös újonc szerepből és abból, hogy nem halad a jövőm semerre. Így egy olyan elhatározásra jutottam, hogy amíg nem kapok egy jelet, addig otthon maradok. 
Nem sokáig maradt ez így, mivel a Disneys francia étterem főszakácsa írt nekem, hogy tudna segíteni abban, hogy visszamehessek a Remybe közvetlen. (Ez a francia étterem a hajón, ahol besegítettem 2 hónapon keresztül.) Ennek viszont úgy megörültem, hogy érezhetően visszatért az az életkedv, ami eddig talán háttérbe szorult. 
Tudatában vagyok annak, ez nem az én életcélom, hogy hajózzak még évekig, és ez mégis csak C terv volt, viszont azt is tudom, ahova most visszamegyek, ott még szeretem amit csinálok, szeretem a munkatársakat és nem mellékesen, nagyon jó fizetést is kapok. Így tudok tervezni, rengeteg ötletem van, a saját vállalkozásom megvalósítására, és egyéb jótékony célokra is. Ezekről majd ha aktuális, írok.

Persze semmi sem egyszerű.......azért szomorú is vagyok egy picit, mivel pont megint a tavaszt kell itthagynom, amit nagyon szeretek, meg egyéb fontos eseményről is lemaradok sajnos. De nem jöhet minden össze, amit szeretnénk. 
Mindenesetre, úgy érzem ez egy lehetőség, a való életben elég nehéz oda bejutni. Úgy érzem, veszítenivalóm nincs, csak 4 hónapról van szó, amit már egy néhányszor kibírtam. 
Egyébként utazni mindig is szeretni fogok szerintem, soha nem lesz elegem belőle. Annyi bőröndöm, táskám van már, hogyha mindet külön kipakolnám a szobámba, akkor teljesen ellepné. 

És végezetül egy számomra nagyon kedves film egyik idézete talán hatásosabban érzékelteti azt, amit szeretnék megosztani Veletek:
"Boldog véget ér ez a kissé rázós utazás? Végül is ez a lényeg minden kapcsolatban. Maga az út, nem elég egy helyben állni, muszáj fejlődni, valamifelé haladni, de idegesít, hogy lehetnénk felhőtlenül boldogok, nem merünk kockáztatni, nem merjük kinyújtani a kezünket és megragadni. Az a jó és a szörnyű az életben, hogy olyan sok átkozott lehetőség van." - The second best exotic Marigold Hotel
Az első része is egy szuper film, The best exotic Marigold Hotel. Ha tehetitek nézzétek meg!

Jelentkezem hamarosan, addig is tartalmas Nagyböjtöt! Sziasztok!

DEtti:)

2015. december 11., péntek

Újra a Fantasyn : )

Sziasztok BlogMolyok!

Végre végre oda jutok, hogy írok már, mi is történik itt velem, a Disney Fantasyn.

Visszajönni nem volt könnyű, egy rövid és élménydús vakáció után, de legalább ismerős volt a környezet és a kollégák is egyrészt. Jó volt újra találkozni újra az itteni barátokkal, és dolgozni is jó volt újra, leszámítva, hogy sok nézeteltérésem volt a pincérrel, akivel egy csapatban dolgoztam. Nem telt bele három hétbe, és már el is hagytam a megszokott környezetet, mivel a harmadik hét egyik estéjén, az egyik főnököm odajött hozzám, és csak annyit mondott időhiány révén, hogy menjek fel munka után a Remybe, az ottani manager szeretne velem beszélni. Nekem persze rögtön valami rossz jutott az eszembe, de aztán rájöttem, semmi ilyesmiről szó nem lehet, mivel az akkori vendégeim nem is látogatták a Remyt. A Remy az a hajón a legelegánsabb étterem, kettő van összesen a világon, egy a Disney Dream-en a másik pedig nálunk. Francia konyhájú, a ’Lecsó’ nevezetű Disney Pixar Film mintájára készült el, ahol a főszereplő patkány neve Remy. Meg is található az étteremben, több helyen, picit megbújva, de amint a vendégek belépnek, a Hostess vagy a Manager rögtön eldicsekedik hős kis patkányunk hollétéről. Ami az egészben a csodálatos számomra, amellett, hogy csak úgy kaptam egy ilyen lehetőséget, ami szó szerint az ölembe csöppent, hogy egy ilyen legendának a része lehetek. Van egy Gusto terem, a szőnyegeken, a székeken mindenhol Remy alakja tűnik fel, és természetesen minden evőeszköz, tányér, tálca, a méregdrága, kezdve a kristálypoharakkal. Összehasonlítva a lenti éttermekkel, ég és föld. Pont ezért tanulnom is kellett rengeteget. És ezért érzem még rendkívül szerencsésnek ezt a helyzetet. Soha nem volt alkalmam még egy ilyen ’fine-dining’ = elegáns, étteremben dolgozni, és most erre is akadt lehetőség. Most már jó pár hete ott dolgozom, egy jó kis csapat, hiányozni fognak, ugyanis ez a két hét és megyek vissza a ’dzsungelbe’ ahogy itt emlegetjük a lenti éttermeket. Viszont a chef annyira megkedvelt, hogy a napokban el kell mennem majd az HR irodába, ahol egy bizonyos interjú és papírok kitöltését követve elbírálják a helyzetemet, ami után megtudom, hogy kapok-e végleges pozíciót a Remyben, vagy nem. Mivel beszélt a Hotel Igazgatóval és a F&B Igazgatóval rólam, hogy tartsanak fenn. Általában ez nem megy ilyen egyszerűen, kérvényt kell benyújtani, aminek elbírálása hónapokba telhet, aztán interjúk sorozata és a várakozás a megüresedésre. Az én helyzetemben ez úgy néz ki most, hogy amint üresedés lép fel, az adatbázisukban én leszek az első helyen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, boldog is vagyok folyamatosan, tudom, hogy mindez odafentről jön, Ő az, aki egyengeti az utamat, tudja, hogy nekem mi a jó, pont ezért minden nap hálát adok, hogy van munkám, képes vagyok dolgozni, és legfőképp, hogy másoknak boldog pillanatokat szerezhetek egyszerűen az én boldogságommal. Például, minden szombaton a főkikötőben vagyunk, Floridában, Port Canaveralban, és olyan jó a beosztásunk a Remyben, hogy többségben szabad vagyok. Így az első szombaton eldöntöttem, hogy veszek csokit és minden héten így teszek majd. Egy tradíciót indítottam el, azóta a szombati napok számukra a Chocolate Day. J Mindemellett összehasonlítva az előző pozíciómmal, sokkal nyugodtabb vagyok még annak ellenére is, hogy nagyobb a nyomás rajtunk, valószínűleg a jobb beosztás, és a picivel jobb fizetés miatt is érezhetem ezt. Mindenesetre, ha tehetném, maradnék, de most csak mivel nincs üres hely, vissza kell mennem a lenti éttermekbe. ÉS ha minden jól megy, januárban megyek is haza a kis édes első unokahúgom születésére, remélhetőleg megvár majd. 

Ja és még egy dolog az étteremmel kapcsolatban, a főszakács teljesen úgy néz ki, mint a filmbeli Gusto ’szellem-szakács’. Nagy bátran meg is kérdeztem tőle, hogy ez egy véletlen egybeesés-e. Azt mesélte, a film szerkesztője a Pixar stúdióból, a jóbarátja, egyszer volt a hajón is vendégként, soha nem lett kimondva így konkrétan, hogy ő a hasonmás, de behívni behívták már a pixar studioba, hogy készítsenek képet az ember méretű Remyvel. Sőt, még Linguini is megtalálható a konyhán, méghozzá cukrász személyében.
A több szabadidőnek az átka, hogy lehet pénzt költeni. : )  Ebben a pár hétben programoztunk is eleget. Delfinekkel úsztunk, Parasailingeztünk, Körbekocsikáztuk Cozumelt, a mexicói szigetet, meg jókat ettünk, mondjuk nem bántam meg egyiket sem.

Ami nagyon fog hiányozni sok minden mellett a Remyből az a gyönyörűséges környezet. A kilátás a tengerre, minden egyes este végignézni a naplementét amint lebukik a tenger mögé, a felhőket csodálni, a kikötőket, amint elhajózunk, a hatalmas hullámokat, a delfineket, bálnákat, amint szabadon úsznak a hajónkat követve….. és még sorolhatnám….az étterem eleganciája, rendezettsége, és persze a francia. Ugyanis a dolgozók nagy része francia, sokat beszélnek a nyelvükön, így kezd rám ragadni. Mondjuk az olasz és a spanyol után el is kell kezdeni franciát tanulni, sok a hasonlóság. 

Az utóbbi két hétben Florida közelében rengeteg viharos időbe keveredtünk, és a hajó úgy mozgott, mint még soha eddigi szerződéseimben. Ráadásul ez a francia étterem a 12-en van, ahol még nagyobbak a kilengések, mint lent. Dolgozni nehéz volt nagyon, nem beszélve a rosszullétekről, sokakat elfogott a tengeribetegség. Egyik alkalommal, még a személyzeti bárt is bezárták korábban, mondván, hogy nem biztonságos már. A negyediken van a bár, van egy cigiző rész is, ahol nyitott ablakok vannak, onnan néztünk a konkrétan előttünk emelkedő hullámokat, amik magasabbak voltak nálunk, na az félelmetes volt, de csak a látvány. Izgalmas is volt egyben, nem egy mindennapi eset. A lengőajtók csapkolódtak, úgy, mint soha eddig, a trolik néha még a fékekkel együtt is elmozdultak, anélkül nem is hagyhattuk sehol, nagyon oda kellett figyelnünk, hogy mindent lebiztosítsunk éjszakára, ezért leszikszalagoztunk minden szekrényt, fiókot, és a méregdrága borokkal teli hűtőt is kibiztosítottuk. Sokan le is mondták az asztalfoglalásukat a rosszullétre hivatkozva. Szerencsére a személyzet elég stramnak bizonyult. Meg a többség szereti az izgalmakat, kalandot. :D

Magyarul beszélni sokszor már furcsa, és nem megy olyan könnyen. Szerencsére az angolom érezhetően fejlődött, köszönhető valószínű a környezetváltásnak.  Egyébként mindig jó, ha az ember tanul valami újat. Az csak szinesíti a napjait és sajat magát.

Ittlétem során kialakult egy elég erőteljes nézet bennem, ami a Disney névhez köthető. Büszke vagyok, hogy ennek a társaságnak lehetek a tagja. Nem azért mert világhírű vagy mert a második legnagyobb vállalkozás a világon, hanem Walt Disney miatt. Sok mindent tanulhattam munkásságát követve, idézeteiből, kisfilmjeiből. Pozitívum és a lelkesedés, a hozzáállás a munkához, az az amit ő valahogy jól tudott. És ami még jobb, azzal, hogy elindította ezt a lavinát, meg is próbálta átadni, egészen élete végéig. „Ha másokért élnél, Te lennél a legboldogabb.” Ez az idézet ugyan nem tőle van, de teljesen igaz rá. Elindított lavinája néhol néhol ugyan rossz fele gurul, azért vannak még, akik a helyes mederbe sorolgatják.

’Álmok, ötletek, tervek. Nem azért vannak, hogy elmenekülj a valóság elől, hanem azért, hogy célokat adjon, okot a továbblépésre.’ – Walt Disney
Ezzel a gondolattal el is köszönök, hamarosan újra jelentkezem! Békés adventi készülődést! PusziPacsi




2015. május 12., kedd

Disney time started :)

Halihó! Sziasztok!

Sok idő nem kellett, mire rájöjjek, még nincs vége a hajós karrieremnek. A Carnival Dream 10 hónapja rendkívüli volt leginkább a szuper csapat miatt, de mint ahogy többen ismertek és tapasztaltátok, mindig valami újra vágyom, egy következő lépcsőfokra. Ez a Disney!!! Picivel kevesebb mint 6 hónap alatt itt is vagyok, a Disney Fantasyn! 


A Walt Disney Company a világ egyik legnagyobb szórakoztatóipara, 1923. október 16-án alapította Walt Disney és bátyja Roy Oliver Disney. Olyan minőséggel rendelkezik a társaság munkásságának kivitelezése, amilyennel még nem találkoztam eddig. Olyan összetett és precízen megszerkesztett minden apró részlet, mindez persze szigorú szabályok keretein belül, hiszen máshogy nem is lehetne. Viszont egy dologban eltér teljesen a többitől. Minden Disney dolgozóban azt a pluszt keresik az interjún, ami miatt a cég még mindig él, erős és összetartott csapata van, nagy múlttal rendelkezik és akár a lehetőség a bekerülésre emberek életeit változtathatja meg. Walt Disney egy csodálatos ember volt, az ő saját kis álmával indult el ez az egész, bízott benne, bízott önmagában, bízott Mickeyben, bízott abban, hogy másokat boldoggá lehet tenni úgy is, hogy ne a pénz számítson. 


"Akármit is csinálsz, csináld jól. Csináld olyan jól, hogy ha az emberek látták, utána vissza akarjanak jönni és újra megnézni, ahogy csinálod. Olyan jól csináld, hogy utána szóljanak másoknak és meg akarják nekik is mutatni, hogy milyen jól csinálod." - Walt Disney (érdemes egyébként a többi idézetét is átfutni!)

Kalandosan kezdődött az utam, hiszen március 18-án kora reggeli órákban megérkezve szembesültem csak azzal, hogy törölték a járatomat, sztrájk miatt. Picit megijedtem, de a Lufthansa recepción rögtön kaptam két teljesen különböző jegyet, így megváltozott az útvonalam. És a nyugodt átszállásból egy rohanás volt mindkét alkalom. Estére Floridába érve jól esett a könnyed sós levegő, habár kicsit fullasztó volt így első alkalomra. Egy Disney busszal eljutottam a Pop Century-ba, ahol két éjszakát töltöttem teljesen egyedül egy szobában. Az első nap volt az első és egyben utolsó szabad napunk, amit kiélvezhettünk az orlando-i Disneyland-ben közös élményeket szerezve. Én most őszinte leszek. Úgy igazából soha nem vonzott Disneyland látogatás, nem is nagyon számítottam rá mondjuk, hogy valaha velem is megtörténhet. De már az első pillanatban megváltozott a véleményem. Több volt a felnőtt, mint a gyerek. Olyan idősebb bácsival is összefutottunk, aki egyedül járta a köröket egyik hullámvasútról a másikra. Hatalmas kaland volt számomra, ráadásul már elértem azt a munkaidőt a hajón, hogy kaptam ingyen belépőkártyákat a Disneylandekbe jómagam és a családom számára. Mi újak, jól összebarátkoztunk ez az egy nap alatt, amit egy érzelmileg dús nap követett a tradíciói tréning 8 órában. Általában unalmasak a tréningek, vagy álmosítóak, ez nem volt egyáltalán ilyen. Rengeteget nevettünk, Keith és Cara vezetésével csodás napunk volt ismét a Disney Universityben, nevettünk sokat és sírtunk is. Itt ért meg bennem az az érzés, amit eddig nem éreztem és fel sem fogtam, hogy igenis kiválasztottak minket, csak hetente 2000-en nyújtják be a jelentkezésüket a Disney céghez, ennek viszont csak a minimális százalékát tudják felvenni a szűk létszám miatt. A Microsoft után ez a második legnagyobb cég a világon, ez bizonyítja a szigorúságot meg a tökéletességre törekvést. A tradíció tréningen megkaptuk mi is az ideiglenes Mickey fülünket, :) meg egy kis piros-rózsaszín jelölést a névtáblánkkal, "Earning my ears" felirattal. (=Keresem a füleim.) Ezt a hajón az első két hétig kellett viselnünk, kicsit olyan volt mint egy megbélyegzés, a végén már nagyon örültünk, hogy levehetjük. A tréningen még megtanultuk az alapdolgokat, mint például hogy Mi vagyunk azok, akik boldogságot teremtünk, és hogy ezt ne csak mondjuk, és hogy ebben higgyünk is, hogy képesek vagyunk rá, a két tréningvezetőnk megfelelő fogásokat alkalmazott. 


A következő nap már reggel 9kor a hajón voltunk. Furcsa érzés volt újra hajóra szállni azzal a gondolattal, hogy most ismét pár hónapig ez lesz az otthonom. Az első három hét volt a legnehezebb számomra. Nem csak azért mert rengeteget kellett tanulnunk, meg nagy volt a nyomás, hanem mert számításom ellenére, nehezebb volt beilleszkedni mint múltkor. Biztos volt bennem félelem is, hiszen tartottam attól, hogy én egy megfelelő személy lennék arra, hogy a csapatba tartozhassak. Mindenesetre mostanra már ezzel nincs gond, habár még mindig újnak számítok. Eddig, a mostani hétvégéig egy három személyes kabinban laktam, ami elég sok gonddal járt, eléggé megmozgatta a konfliktus kezelős képességemet, nem könnyű, na! Marine-val, a francia barátnőmmel fogunk egy kétszemélyes szobába átköltözni. 


Az élet a Fantasyn majdnem ugyan olyan, mint a más hajókon, itt egy dolog, a hosszú munkaórák élezik ki a különbséget a többitől. Egy héten alapvetően 77 órát dolgozunk, néha van, hogy többet. Minden hét péntekén, Castaway Cay-en kötünk ki, ez a Disney cégnek a saját szigete, ha hiszitek ha nem, itt volt kikötve a Jack Sparrow Fekete Gyöngye sok ideig, míg egy nagy vihar tönkretette. Sőt filmbeli részleteket is forgattak ezen a csodás kis szigeten. A Disney az az egyetlen cég, ahol a személyzetnek is van saját strand része, ahová a vendégek nem mehetnek. 
A második héten, egy úgynevezett vízi gyakorlaton kellett részt vennünk, vizsgázással egybekötve. A forró napsütésben, körülbelül 1,5 órát vett igénybe a gyakorlat, a végén jó pirosak lettünk és hihetetlen fáradtak. A gyakorlat lényege a következő volt: felmászni a felfordult mentőcsónakra, majd felállni és megfordítani. Kettesével kellett végrehajtanunk, addig a többiek a mentőmellényben a vízben kellett gyakorlatokat végrehajtani, mint például egymásba kapaszkodva egy kört alkotni, vagy csak egy vonalat, közben haladni, stb. Ezelőtt meg nehéz búvárruhákban kellett beleugranunk a vízbe, majd kiúszni. A mentőcsónakos gyakorlatot, aki másodszorra sem tudta végrehajtani, hazaküldték. Én ezt utólag tudtam meg, még szerencse, hogy sikerült. Számomra ez egy elég nagy megmérettetés volt, hiszen mentőmellénnyel (ami azt jelenti nem tudsz mozogni) feltornázni magad egy jóval vízszint feletti mozgó valamire egy vízben lógó mozgó kötéllétra segítségével, hát nem volt egyszerű. De nagyon jól esett hallani a safety officer bíztató szavait mellettem, meg a többiekét is. Amikor sikeresen megfordítottuk a csónakot, és beleestem a vízbe, tudat alatt bepánikoltam, legalább is ezt mondták, mert ahelyett hogy ugyan olyan pozícióba maradtam volna, megfordultam, pedig a mentőmellénnyel nem szabad, így természetesen rengeteg vizet nyeltem. Egy jó 2-3 másodpercig nem tudtam hogy fogok kijutni a csónak alól, és tényleg elvesztettem az önuralmam. De természetesen két kedves tréningeztetők búvárszemüveggel mellettünk voltak, így egyikük kihúzott egy másodperc alatt. Annyira tetszett, hogy megkérdeztem, vissza lehet-e jönni következő héten is, "gyakorolni", sajnos nem adtak rá lehetőséget. Ebben más itt a rendszer. Első és legfontosabb a Safety mindenhol, vagyis a biztonsági dolgok. Pont ezért, ezt rendkívüli részletességgel tréningeztetik. Valamint ha késünk mondjuk kétszer valamilyen safety tréningről, akkor szintén elköszönhetünk a cégtől. Kemény, de igazságos szabályok.


A héten kaptam feladatot: "trafic controller", a 8. emeleten egy meghatározott kabin előtt kell állnom amikor biztonsági gyakorlat van, és irányítanom a vendégeket a gyülekező helyükre. Emiatt most még több tréningem van, amikor szünetem van, akkor is megesik, hogy kimarad az alvás, ez velejár.


Mostanra elértem azt a szintű magabiztosságot a munkámban, hogy ne legyen minden este gyomorgörcsöm. Na de tényleg, már tudom élvezni is, és szerencsére a főnökök is szeretnek valamiért, úgyhogy most érzem csak, hogy megalapoztam már valamit itt. Sokat kell még tanulnom, javulnom, de ezért vagyok itt. Az is igaz mondjuk sajnos, hogy nincs az a jó csapat, mint múltkor, és itt mindenki leginkább csak alszik a szabadidőben. Szóval nincs az a nagy lelkesedés a programozásra, de bennem sem nagyon még, mivel nem jártam még új helyen. De jövőhéttől váltunk kikötőt, megyünk Jamaica-ba és Cozumelbe (amit szintén ismerem, de nagyon szeretem) és Grand Cayman-ra. Végre! 


Sikerült megváltoztatnom a szerződés végi dátumomat, így augusztus 1-én mehetek is haza.Ennek nagyon örülök! 
Most ennyi fért bele, írok még majd, Hiányoztok, Mindenki vigyázzon magára nagyon nagyon!


Walt Disney bácsi idézetével zárok.


"Nem azért készítünk filmeket, hogy pénzt keressünk, hanem azért keresünk pénzt, hogy még több filmet készíthessünk."





2014. szeptember 23., kedd

Strange livelihood



BLOGolvasók, SziaSZtok!



Hosszú, tartalmas hónapok teltek el az utolsó jelentkezésem óta… Őszintén szólva még nem hevertem ki igazán a hajós kalandozásaim, úgy tűnik nem is lehet, tehát aki életre szóló élményekre vágyik, azoknak tüzetesen ajánlom. 

Nehéz volt visszaszokni az itthoni környezetbe miután 10 hónapon keresztül egy jól működő mókuskerékben dolgozhattam. Mivel magamban már körvonalazódtak a jövőbeli terveim, ezért nem sokat szántam a pihenésre, körülbelül hazatértem után két héttel már egy neves szállodában dolgozhattam Szegeden, bátyám széles körű ismeretségének köszönhetően. Annak ellenére, hogy egy igen komoly odafigyelést igénylő pozícióban helyezkedtem el, nem nyugodtam, egy felkínált félállás lehetőséget is elfogadtam. Furcsának és betegesnek tűnhet az a gondolat, amit most írni fogok. Kezdtem magamat újra jól érezni….pörögtek a dolgok, a hetek is gyorsan teltek, és végre azt éreztem, hogy van mit csinálnom. Persze a hajó iránti „honvágyam” nem csillapodott, és azt kell, hogy mondjam, most így még szeptember végén sem. Nagy az esélye, hogy visszatérek, még ha csak egy szerződés erejéig is. 


Ahogy közeledett a nyár, nem bírtam magammal, a szívem külföldre, a tengerhez húzott. Kijutottam Olaszországba július elején a családjaimhoz Horvátországon keresztül, ahol két kedves horvát barátomat látogathattam meg, akik maximális vendégszeretettel fogadtak. Induláskor azt a bizonyos bizsergős szuper érzést, amikor nem tudni mi lesz, az izgalmat az újtól, az idegentől a kalandvágytól, a világjárástól, azt éreztem. Ez volt akkor a minden, a maximális boldogság, menni az új fele, megismerni ismét egy új helyet, örök élményeket szerezni és minimum egy évre feltöltődni velük. Nem tudtam még azt sem, hogyan fogok eljutni Olaszországba, de nem is féltem tőle. Már a megérkezés kalanddal teli volt..: este a szakadó esőben állni egy Zupanja nevezetű kis falu vasút állomásán, nem tudni, mikor, ki és hogy egyáltalán jönnek-e elém..? Ez mondjuk egy félreértés miatt alakult így, de a csak horvátul beszélő vasutas bácsi teljes mértékben segítőkész volt, miután bekopogtam az ajtaján félig elázva, hatalmas bőröndöt húzva, majd kézzel-lábbal elmutogattam, hogy csak egy horvát telefonszámú hívást szeretnék elintézni. na így indult, vicces volt, kalandos volt, a legjobb volt. 

Az ország északi részén töltöttem el 3-4 napot egyébként, egy igazi horvát faluban, Stitar-ban, ahol megismerhettem az ottani szokásokat, embereket, környezetet, kultúrát. Ott minden udvarban szalonna-kolbász füstölő torony található és a családoknak hatalmas telkeik vannak, félkész házakkal. Az idősek az utcákon ülnek a kis padokon figyelemmel követve a faluban történő eseményeket. Még egy körülbelül 400 fős esküvőn is részt vehettem, amihez hasonlót még nem tapasztaltam. Egész napos esküvőt tartottak, még a falut is többször körbe jártuk lovas szekerekkel. És végül, nem utolsó sorban, egy horvát-mexico VB meccset is végignéztem egy kis helybéli iszogatóban egy nagyobb csapat kroáciaival….nem mondom, mondjuk biztosan jobb lett volna a hangulat, ha nyernek is, de így sem volt rossz azért.

Utam Pulában folytatódott. Gladiátor játékok, történelmi Rovinj, gasztro- kultúra Silvio barátom módjára és egy kis beach-ezés persze. Két teljes nap ott tartózkodás után buszra szálltam a következő reggelen, hogy valahogy estére az én kis Genovámba érjek. Egyik szemem sírt, de a másik is, az örömkönnyektől. Horváthonban, ahol zöld színű a tenger és narancsszínű a föld, elvarázsolt napokat tölthettem. Azon a csodás vidéken lenni, majd elhagyni nem töltött el túlzott boldogsággal. Az olaszok közé érkezve pedig, mintha hazaértem volna. Két évet kihagytam ugyan, de ez a második otthonom, tehát érthetően hiányzott….ez olyan kincs dolog, amit őrizni kell. Jubileumi évemben 4. alkalommal vigyáztam a már nem is annyira kis csöppségekre egybekötve így a nyaralást a „meló”val. Ez az, amit nem tudnék soha megunni. Nagyon szeretem őket, szinte családtagjaimként, ugyan úgy, mint a másik családomat és a hittan csoportot. És tudjátok mi a jó az ilyen kapcsolatokban? Annak ellenére, hogy évente 2-szer 3-szor, ha beszélünk és körülbelül egyszer, ha találkozunk, de még így is elég szoros a kapcsolat ahhoz, hogy ÉLjen.

Ha arra nem is jöttem rá eddig, mi az én feladatom a jövőben, abban biztos vagyok, hogy ami meghatároz, az már nem csak egy irányvonal vagy egy tanulmány adta tudás, amivel megelégszem és beérem. A nemzetekkel, a Világgal való kapcsolat kiépítése valóban teljes izgalommal tölt el, és már nem csak a lábaimban, hanem a testem minden egyes porcikájában beindult az a bizsergő érzés, ami arra késztet, hogy menjek, hogy ismerjek, csodáljak, megéljek és mindezt a környezetem javára tegyem. Most, hogy a fővárosba költöztem, egy agresszív munkakeresésbe kezdtem. Kis idő múlva lehetőségek sorozata állt előttem, majd a bőség zavarában teljesen elveszítettem döntésképességemet. Megingott bennem az a határozottság, ami eddig velem volt és vezetett. Nem titkolom, a hajó kinyitott még egy kis kaput előttem. Sokadikat talán, de nagy vihart kavart. Ami csak arra volt jó, hogy most, életemben talán először, mindenen elbizonytalanodjak, és ne lehessek határozott, céltudatos, mint talán eddig. 

Hogy kicsit csillapítsak mindezen, meg persze érdekeltségemnek is eleget tegyek, spanyolul kezdtem tanulni. Az olasznak köszönhetően úgy érzem, szinte szívom magamba a ’palabra’-kat. Emellett angolul interjúztatnak fejvadász- és multinacionális cégek, akiknek igazából egy olaszos munkatársra lenne szükségük, így az olaszt sem hanyagolom mostanság. 


Egy biztos. Ha jól megy már a spanyol is, megtanulok még franciául és horvátul. Lesz egy kis bárkám, amire megszerzem a vitorlás jogosítványt, majd körülbelül egy év alatt körbehajózom a Földet vele. (gitárral a fedélzeten!) Élelmet, életmentő gyógyszereket, ruhákat, ajándékokat szállítok Afrikába és magyarra tanítom addig amíg ott vagyok. Közben stewardess bizonyítványt is szerzek, majd vízen át és égen keresztül felváltva eljutok minden egyes kis lakatlan szigetre és elhagyatott területre. Ezek után az összes tapasztalatommal és élményemmel gazdagodva felépítem álmaim szállodáját, aminek tuti, hogy lesz egy lovardája. Ha nagyon jól működik, akkor majd franchise rendszerrel külföldi leányvállalatokat is beindítok az olasz, spanyol, horvát kapcsolataimra támaszkodva. És ha már jól megy az üzlet, felvirágoztatom picit az idősotthonokat, beteg gyermek gondozókat, kórházakat, elfekvőket, stb…. de a fő project egy ingyenesen működő hotel hálózat, amely a tudományos és értékeket képviselő tanulmány utakhoz, kirándulásokhoz  jelentené a szállás biztosítást iskolák, intézmények, nagyobb csoportok számára, akik anyagi helyzetük miatt nem tehetnék meg maguknak az egyébként megérdemelt és indokoltan választott alkalmakat.

Na jóó…..befejeztem! Álmok, célok …akármik is. A dolgok amik mozgatják az agytekervényeim. És nem hagynak aludni sem! Akármi is legyen, nagyon szeretem az este kivilágított Budapestet, egyszerűen gyönyörűséges, mint egy kincses doboz! 


Csocsi, puszi
Egy Buczkó


2014. január 26., vasárnap

Time to say GoodBye !!!

Halihóó blogmolyok!

Elérkezett……elérkezett az a nap, amikor véget vetek ennek a majdnem háromszorosan meghosszabbított szerződésnek és visszatérek kishazámba, ahonnan nagy kíváncsisággal indultam el azon a bizonyos tavalyi április 4-ei napon. Nagyon távolinak tűnik, és ijesztően sok időnek eddig a záró pontig. Furcsa érzésekkel telve állok készen a hazarepülésre Detroit-on és Amsterdam-on keresztül. …hogy mit fogok most ezek után kezdeni? Megmondom őszintén …semmi ötletem. Nem tudok, képtelen vagyok, nincs erőm ezen gondolkozni, pedig általában ezzel nem szokott gond lenni. A szervezetemnek most egy teljes mértékű regenerálódásra van szüksége, hogy újra működőképes legyen.

 Még nem tudtam igazán felfogni, hogy mentesülve leszek holnaptól mindenféle itteni tényezőtől, a sok ázsiai barátunktól, a már idegfeszítő hangon szóló és rémálmokat idéző ébresztőtől, a folyamatos bemondásoktól, a 3 órás alvásoktól, az állandó névtáblahordástól, a rendszeres ellenőrzéstől, a magánélet nyilvánosságától, a folyamatos mozgó talpazattól, az A.C. hidegétől, a „kedvenc” uniformisunktól, a napi 10 óra munkától, a szabályoktól, az ebéd és vacsorai sorban állástól és attól is, hogy inkább vagyok egy szám, mint egy érző-létező valaki…. Ennek most viszont tényleg mind vége lesz…és nem látom majd többet ezt a jó kis csapatot, nem feküdhetek csak úgy pár órácskát a Karib- tenger egyik csodás homokos tengerpartján kizárva minden gondot a fejemből, nem ihatok meg kedvemre választott mexicoi vagy bahamai kókuszkoktélt, nem pattanhatok fel a jetzkire, ha éppen ahhoz van kedvem, vagy csak kifeküdni az open deck-re napozni és jakuzzizni, ha az óceán közepén száguldunk valahol. Nagyon furcsa, de hiányozni fog. 10 hónap az majdnem egy év. Változtak a dolgok körülöttem, rengeteget tanultam az itt kapott pofonokból / elismerésekből sőt a távolság is kihozott belőlem újabb és újabb reakciókat. Éppen ezért mondhatom, hogy egy ilyen lehetőség rendkívül alkalmas arra, hogy önmagát megismerje jobban az ember, képes legyen nyitottabb lenni a dolgokra, legyőzze az esetleges félelmeit, belátást szerezzen más kultúrákba ezáltal értékelni tudja saját életét. Én mindenesetre remélem, hogy amiért kijöttem, azt sikerült elérnem, és otthon tudom kamatoztatni valahogy. Mégpedig azért mert megyek HAZAAA!!!!! El sem hiszem! Olyan messze volt, és most elérkezett.

Azért történt egy-két érdekesség még ebben a három hétben. Ha hiszitek, ha nem, majdnem meghosszabbították a szerződésemet MÉG egy héttel, február elsején akartak volna csak hazaengedni. Na de ezt nem gondoltátok, hogy hagytam? Azt várták persze, hogy azon a csodás gyűlésen mindenki szépen hallgatva igent mond a hosszabbításra, amikor már a jegyek is a kezünkben vannak. Indokként az éppen következő heti SIGN ON –os személyek alacsony létszámát hozták fel, vagyis, hogy nincs elegendő személyzet azzal szemben ahányan elmennek. Annyit ígértek cserébe, hogy meghosszabbítják a vakációt is egy vagy két héttel, ki hogy szeretné. A Rest. Service részleg vezetősége mellett a HR director is részt vett a gyűlésen, a dolgok hivatalos menete képviselete érdekében. Mikor megtudták, hogy nekünk már ez a 10. Hónap, picit meglepődtek, és amikor még hozzátettem, hogy ez lenne a harmadik szerződéshosszabbításunk,rövid hatásszünet és egy gyors vezetőség közti információcsere követte a megbeszélést. Persze nem tudtuk kihagyni, hogy ne vessük be a kandúros „jajjdecukivagyok” tekintetet még mellé…..így aztán amikor sorra kerültünk, hogy választ adjuk a szünethosszabbításra, meg sem kellett mukkannunk, rögtön közölték velünk, hogy ne izguljatok, ti mentek haza. : ) Na hát így történt mindez.

Az első héten még soha nem tapasztalt erejű viharba keveredtünk. Rendkívül mozgott a hajó, még talán nem mozgott soha ennyire, a tengeribetegek száma is meghaladta a felső határt. Már csak abból is észrevehető volt, hogy többek szervezete nem bírja ezt a ringatózást, hogy vacsora ideje alatt a zöldalmát ették a legjobban a gyümölcsök közül, ami közkedvelt a gyomorfájdalmakra, pedig ezt fogyasztják a legkevésbé általában. Sajnos a viszonyok olyan kedvezőtlenek voltak, hogy a nagy óriásunk két nap is képtelen volt kikötni. Elképzelhetitek, hogy szegény utazók, milyen csalódottan tértek vissza a hét végén, hogy kimaradt két port a látogatásból, mindenesetre a Dream Team tagok a lehető legtöbbet megtettek a vendégsereg szórakoztatásáért. Az egyik nap gondoltam egyet, és látogatást tettem az open deck-re, amúgy sem tudtam már bezárva lenni tovább. Úgy gondoltam, miért is ne szívjak egy kis friss levegőt meg amúgy szeretem az esőt is. Persze arra a legkevésbé sem gondoltam, hogy amint kiérek a baromi nehéz biztonsági ajtón mi lesz, mivel a szél majdnem felkapott és elfújt, konkrétan kapaszkodnom kellett a korlátba….nem semmi érzés futott végig rajtam, menni alig bírtam, és azt hogy visszaforduljak, elfelejthettem, mert ezt az ajtót még nálam tízszer olyan izmosabb alak sem tudta volna kinyitni. Kerülnöm kellett egyet, és a másik oldalon vissza mennem…hát…bele telt egy kis időbe, mit ne mondjak…de egy élmény volt. : ) Azt a látványt….mint talán a Karib –tenger kalózai című filmbe láthattatok, sötétszürke, zavaros tenger, hatalmas hullámok, szakadó eső, eszméletlen erős szél, csak úgy süvít be a víz a hajó nyitott részeire, minden lépcsőről ömlik a víz….a természet ereje megint megmutatta magát.

Sajnos a 10. Hónapra a szervezetem elkezdett jelezni, hogy most már    ELÉG!!!!   Szükségem van a pihenésre! Egy soha nem tapasztalt hangszál gyulladáson estem át de szerencsére anélkül, hogy ki kellett volna vennem bármiféle OFF-ot. Próbáltam magam turbózni a narancs-grapefruit párossal meg sok vitaminos dologgal, és a torkomat is gyógyítgattam cukorkákkal sziruppal, kénytelen voltam, mert már nem volt hangom, reggelente alig tudtam  a rendeléseket kézbesíteni de csak azért, mert hang nem jött ki a torkomon. …..most azt mondhatom, már meggyógyultam, de nem 100%-osan.  Hála az égnek, holnap már utazom, és jöhet az egy hetes alvás. ;)

Mivel picike a szobánk, az utazásom előtt 3 héttel megvett bőröndömnek csak az ágyam végében akadt helye, így minden alkalommal előttem lebegett az összepakolás, hazautazás képe. Most már majdnem tele van, már csak pár dolog hiányzik belőle, és lemérhetem.

Amitől még mindig kiráz a hideg és energiát ad a munkában az az, amikor egyik unalmas percben odajön egy vendég hozzád és azt mondja teljesen őszintén: „Nagyon jól dolgozol, figyeltelek már tegnap is.” Ilyenkor elszáll minden fáradtság és fájdalom a szervezetemből és elönt a boldogság.

Na el is jött hát a várva várt nap, utoljára használtuk a Fun Time rendszert, eljött ez a pénteki nagyon hosszú, izgatott nap. Reggeli órákban egy tájékoztatón kellett részt venniük mindazoknak, akik mentek haza, ahol értesültünk minden fontos információról. Furcsa érzések kavarogtak bennem ezen a napon…egyik szemem sírt a másik nevetett. Akár mennyire is belefáradtam már ebbe az ittlétbe, hiányozni fog ez a kis DreamCsapat, ez a legrosszabb része a hajós életnek….túl sok embertől kell búcsúzni.

Már eljutottuk Orlandoba a reptérre, éppen a délután kettő órakkor induló DELTA járatunkat várjuk Detroit fele…hihetetlen…a reggeli csípős hidegben elköszöntünk a mi kis óriásunktól, ami mindig olyan csodás fényekben pompázik.

Tegnap, utolsó napon pedig az óceántól is búcsút vettem, meg a fényesen ragyogó naptól. Egy csodálatos naplementét néztem végig…a narancssárgán tűző nap az óceán felszínével ütközött majd szépen lassan lebukott egy ezer színekben pompázó eget hagyva maga után. Elbúcsúzásomat, a véget szimbolizálta tökéletesen.

Már csak pár óra, és landolunk az utolsó járatunkkal is Magyarország „Ferihegyén”. Most egy darabig biztosan el leszek foglalva, elsődlegesen a pihenéssel, de megígérem, hogy ez után is jelentkezem majd a kis blogomban.

:D


Páááás Mindenkinek, otthon tali! ;)
DEtti:)